16. rész

JongIn szemszöge

Idegfeszítő percek teltek el míg Miáék nappalijában ültünk egymással szemben és vártunk. Vártunk valami hírre vagy cselekményre, ami kicsit megnyugtatna mindkettőnket.

Egyszer találkozott a tekintetünk, amit el nem engedtünk hosszú ideig. Nem szólaltunk meg mégis valahogy éreztem minden gondolatát. Ezt a belső misztikus kapcsolatot Luhan érkezése szakította meg, amin mindketten meglepődtünk.

            - Te mit keresel itt? –kérdeztem nem túl kedvesen.

            - Neked is szia –fintorgott. –Kaptam egy csomó üzenetet és nem értek semmit. Mi folyik itt? –ült le egy karosszékbe.

            - Flora eltűnt. Nem válaszol senkinek sem a hívására, az anyja meg attól fél, hogy elment Londonba –mesélte Mia, mire Luhan arcán valami különös érzelem futott át. Összeszűkített szemekkel néztem, de ő csak az asztalt bámulta.

            - Nincs Londonban, nem rég még beszéltem vele –motyogta halkan.

            - Mi? Mikor? –hajolt közelebb az egyetlen női személy a szobában.

            - Úgy egy két órája.

            - És akkor nem történt semmi, amiért most eltűnt? –tettem fel kérdésemet, mire Luhan érdekesen nézett rám. Egy darabig nem is válaszolt csak próbált üres tekintettel méregetni engem.

            - Nem –mondta ki végül halkan. Szóval igen. Folytattam volna a gondolatmenetemet, de Mia telefonja zavart meg minket. Nem vettük le tekintetünket egymásról barátommal csak fél füllel figyeltünk.

            - Igen? Komolyan? Hála az égnek, de mi történt? Átmenjek?.....Jól van, köszi. Persze, szia –nyomta ki Mia, majd megkönnyebbülten sóhajtott egyet. –Nathannal van és minden rendben.

            - Hol volt? –kérdeztem.

            - Nem volt ideje elmondani, azt se, hogy mi történt vele, de a lényeg, hogy vele van.

           - Akkor én megyek is, van még egy kis dolgom –állt fel a szőkeség és már itt sem volt. Gyorsan pattantam fel, köszöntem el Miától és gyorsan utána rohantam. Kint az utcán értem utol és ragadtam meg a karját.

            - Mondd el! –néztem rá komolyan.

            - Mit?

            - Te is tudod. Mi történt Florával? Köztetek volt valami, igaz? Összevesztetek?

            - Semmi különös –indult volna el, de a következő mondatommal sikeresen itt marasztaltam.

            - Tudom, hogy lefeküdtetek. Láttalak titeket és tudod, igazán elmondhattad volna. Szóval újra kérdezem, mi történt?

            - Elment. Elvesztettem, bár igazából nem is volt az enyém. Igen, lefeküdtem vele, többször is és bármikor újra megtenném. Tudom, el kellett volna mondanom, ne haragudj, de eleinte nem akartuk. Aztán ma elhívott és elment –mesélte el szomorúan. Vajon van közöm ehhez? Én zaklattam fel ma, lehet elvetettem a sulykot.

            - Még bármi megtörténhet –próbáltam vigasztalni.

            - Nem, ez már nem fog –rázta a fejét. –Nagyon komoly volt és egy dologgal biztosította be magát nálam, ahonnan tudom, hogy nem lesz újrakezdés.

            - Te tényleg ilyen sokat érzel iránta? –emeltem fel a szemöldökömet.

            - Igen, nem, nem tudom. A szex vele fantasztikus, de nem csak erre vágyom. Lehet későn jöttem rá.

            - Te vagy Luhan, a nagy Luhan. Ha akarunk egy lányt, akkor azt meg is fogjuk szerezni –tettem vállaira kezemet, mire halványan elmosolyodott.

            - Nincs kedved berúgni? –nézett rám.

            - Ez az én barátom –veregettem hátba, majd már sétáltunk is az egyik közeli bárba, ami kétsaroknyira volt tőlünk.

Egy óra múlva már egy páholyban ücsörögtünk körülöttünk lányokkal és rengeteg piával. A cigaretta füstje szennyezte a levegőt és a kinti zene zajai szűrődtek át a falakon.

Elővettem a zakóm zsebéből egy új szálat, bár ez különbözött a többitől. Rákönyököltem az asztallapra és sunyin mosolyogtam barátomra, aki már nem igen látott tisztán, de igazából én sem.

            - Mehet? –kérdeztem, mire csak kábultan elmosolyodott.

            - Honnan szerezted? –nyögdécselte, míg lefejtette magáról az egyik lány karjait.

            - Jó helyről, na? Gyerünk, szívjuk el! –gyújtottam meg és tartottam elé, amit el is vett tőlem. Egy darabig nézegette a szálat, rám pillantott, majd jó erősen beleszívott a kevert anyagba. Nem először szívtunk füves cigit, egy-egy buli alkalmával jó pár szál elfogyott.

Néhány szívás után átadta nekem, majd én is megismételtem előbbi mozdulatait. Gyorsan jelentkezett is az eredmény és a hangulatunk hamar a tetőfogára hágott.

Valamikor hajnalban egymásba karolva ballagtunk végig az ötödik sugárúton és az állapotunkat legjobban azzal tudom jellemezni, hogy mindenen nevettünk. Nagyjából azt sem tudtuk hol vagyunk, de nem is volt rá szükségünk. Járásunk eléggé ingatag volt, kóvályogtunk, lábaink össze-vissza gabalyodtak. Ezután teljes képszakadás, semmire nem emlékszem.

Flora szemszöge

Teljesen lenyugodtam, miután beszéltem Nathannal. El is fáradtam, szemeimet alig tudtam nyitva tartani. Nathan támasztott oldalról és vitt haza, majd berakott az ágyamba. Nem akartam egyedül maradni, ezért velem aludt, ami eszméletlenül jól esett. Szorosan hozzábújtam és csak pusztán azzal, hogy mellettem volt nyugodtam le.

            - Köszönöm, Nathan –motyogtam már félig alvó állapotomban.

            - Nincs mit, Flora –ölelt át.

            - Imádlak öcsi.

            - Én is téged –hallottam a hangján, hogy mosolyog, majd együtt vetettük bele magunkat az álmok világába. Mikor már szinte teljesen önkívületemen voltam, hallottam, hogy az ajtóm kinyitódik, majd pár pillanattal később az illető távozik a szobámból. Túlfáradt voltam, hogy felemeljem a fejem és megnézzem a vendéget, ezért inkább nem foglalkoztam vele. Lehet anya nézett be, bár ezt nehezen tudom elképzelni.

Reggel semmi kedvem nem volt felkelni, de muszáj volt. Ettem pár falatot, elkészültem, majd most kivételesen sétálva indultam el. Zenét hallgatva ballagtam a rohangáló emberek között, miközben egy pohár mogyorós kávét szürcsölgettem a kedvenc kávézómból.

Hamarosan meg is érkeztem, bár meglepődve vettem észre, hogy sem Mia, sem az ikrek nem várnak a párkányon. Úgyis írtak volna, ha lenne valami így ezzel mit sem törődve mentem az első órámra.

Ebédszünetben a belső udvaron eszegettem a tésztámat. Ekkor tűnt fel, hogy se JongIn, se BaekHyun, se Luhan nem jött iskolába, bár az utóbbival nem is szívesen találkoznék most.

            - Szia, leülhetek? –zavarta meg a gondolkodásomat egy kedves hang. Az idegen fiú felé fordultam, aki, mint rájöttem, nem is volt annyira idegen.

            - P-persze –intettem, mire helyet foglalt velem szemben. –Tao, ugye?

            - Igen, tudod együtt járunk történelemre, meg már beszéltünk is.

            - Igen, most már emlékszem –mosolyodtam el halványan, de többre nem telt tőlem.

            - Baj van? Olyan kedvtelennek tűnsz –kezdett el ő is enni, miközben engem vizslatott.

            - Ez hosszú –hagytam annyiban.

            - Hát, ha szeretnél beszélgetni valakivel, akkor én itt vagyok –ajánlotta fel kedvesen. Nem is ismertem, mégis hihetetlenül jól esett ez a gesztus.

            - Nincs kedved suli után sétálni egyet? –tettem fel a kérdést, mikor már összeszedtem a cuccomat és készülődtem a távozáshoz.

            - De, hogyne. Megvárlak a lépcső aljánál –mosolygott egyfolytában.

            - Rendben –bólintottam, majd mentem tovább a dolgomra. Nem is értem, hogy miért hívtam el pont őt, de mintha ő egy sziget lenne vagy egy menedék. Mert ő pártatlan, nincs benne ebbe a sok zűrbe, ő olyan egyszerű. És nekem most erre van szükségem.

Mire végeztem az órákkal Tao már ott várt rám. Rögtön feltűnt arcán az a letörölhetetlen mosoly, mikor meglátott, majd együtt indultunk el a központ felé.

Sok témáról beszélgettünk, vettünk teát, amit séta közben iszogattunk, majd végül a parkban álltunk meg és telepedtünk le egy padra. Hideg szél fújdogált, ami teljesen passzolt az őszi időjáráshoz. Hamarosan téli ruhatárra kell váltanunk és jöhetnek a sütemények, meg a forró italok.

            - És miért is jöttetek New Yorkba? –kérdeztem, miközben a kocogó embereket vagy a sétáló párokat nézegettük.

            - Anyáék döntöttek így, mivel egy új étteremláncot akartak kiépíteni a keleti-parton. Én szívem szerint nem örültem ennek, mert az utolsó évemet Kínában szerettem volna befejezni, aztán úgyis elköltözök. Meg a New York-i élet nem áll igazán közel hozzám.

            - Igen, ezt az első héten észrevettem –kuncogtam, mire zavartan pislogott rám. –Az összetűzésed JongInnal –magyaráztam. –Nem ajánlatos abból a körből bárkibe is belekötni, mivel úgysem nyerhetsz.

            - Erre gondoltam. Itt mindenki olyan nagyra van magával, mert a szülei gazdagok. Ne vedd magadra, te nem ilyen vagy, de borzalmasnak találom ezt a fajta viselkedést, amit JongIn meg a barátai művelnek. Mintha ők lennének a ranglista tetején.

            - Mert ez így is van. Nem csak ők, hanem...

            - Ti is –vágott a szavamba egyhangúan.

            - Ez nem teljesen így van. De ez a város ilyen és ez ellen nem tudsz mit tenni. Mi ebbe nőttünk bele, a szüleink és visszamenőleg minden generáció ilyen volt és ilyen is lesz. De ennek nem csak negatív oldala van.

            - Valahogy még nem láttam meg a jót –nézett rám fekete szemeivel.

            - Csak átéled a szépet, de ahhoz benne kell lenned ebben az életformában. Viszont van egy dolog, amit jobb, ha megfogadsz. Ez egy ilyen világ, nem változtathatod meg. Vagy te is felveszed ezt az életstílust vagy élve fog felfalni. 

Erre a mondatomra csak meredten nézett engem és most először egy érzelmet sem láttam az arcán.

            - Nem akarlak megijeszteni, sokszor én is kiszállnék. Néha úgy érzem, mintha fojtogatnának –eveztem kissé más témára és vontam magamra a figyelmet.           

            - Akkor miért nem hagyod itt? –kérdezte halkan, amire rögtön tudtam a választ.

            ­- Mert nem lehet. Nem is tudnám. Ez velünk együtt jár –mosolyodtam el kínomban. Biztatóan a combjára tettem a kezemet, majd úgy döntöttünk, hogy mára elég volt ennyi magyarázat. Jól esett, hogy vele lehettem délután, amit meg is köszöntem neki, majd utunk másfelé vezetett minket. Meglepődve vettem észre, mikor egy ismerős alak várt rám a hotel előtt.

            - Hát te? –kérdeztem tőle. Tökéletesen nézett ki, elegáns öltözet, gyönyörű mosoly.

            - Szörnyen sajnálom a múltkorit és szeretném jóvátenni –kezdett bele. –Esetleg nem lenne kedved holnap velem ebédelni?

            - De, miért is ne –mosolyodtam el őszintén, mire YiXing ajkai is elégedetten, mégis izgatottan kunkorodtak felfelé.