17. rész

Mia szemszöge

Egy napig még a kiadónál tengettem óráimat, elmentem egy fürdőbe, hogy feltöltsem elfáradt pórusaimat, így ma mentem először iskolába. Éppen az ikrek meséltek valamit, mikor Flora jelent meg.

            - Azt hittem már nem is jössz –álltam fel.

            - Én járok gimibe, ellentétben veletek. Tegnap hova tűntetek?

            - Még nem álltam készen az iskolára, ne haragudj, elfelejtettem szólni. Amúgy te jól vagy? Nem beszéltünk, azóta...

            - Teljesen jól vagyok, miért ne lennék?-szólt közbe.

            - Remek, akkor ebédidőben megbeszélhetnénk anyukádnak a téli bemutatójának a meneteit. Még nem is meséltél róla semmit –ecseteltem, mikor gyorsan leállított.

            - Nem érek rá ma –szólt közbe.

            - Miért nem? –értetlenkedtem. Kissé oldalra pillantott zavartan, ekkor vettem észre, hogy nem messze állnak tőlünk Luhanék. Éppen nyitotta volna a száját, mikor egy rég nem látott személy tűnt fel.

            - Jó napot a hölgyeknek –köszönt vidáman. –Mehetünk? –nézett rá barátnőmre, mire az állam nagyjából a padlót súrolta.

            - Igen, persze. Majd este beszélünk –intézte hozzám szavait és együtt távoztak. Még mindig megdermedve néztem őket, mikor JongIn és Luhan lépett mellém.

            - Mit keres itt YiXing? –kérdezte a barna.

            - Fogalmam sincs –ráztam a fejemet.

Luhan szemszöge

YiXing? Ez most komoly? Mit keres ő megint a képben? Miért van Florával, miért mennek el és miért nem vagyok képes elfogadni ezt? Még jó hogy nem. Flora az enyém és ez a kis nemesi gyerek nem fogja elvenni tőlem.

            - Nyugodj meg! –lépett közvetlen mellém JongIn. Ekkor vettem észre, hogy Miaék sincsenek már  itt, körmömmel meg szinte lyukat vések a tenyerembe.

            - Hogy? Ennek nem így kéne lennie! –kiabáltam, még szerencse, hogy csak ketten voltunk.

            - Majd intézkedünk, de most nem tudsz mit tenni. Két nap telt el, várj, amíg leülepszik benne! –tanácsolta, amit elfogadhatónak találtam. Bementünk még a maradék óráinkra, legalább addig is elterelem a figyelmemet valamivel.

Flora szemszöge

Egy közeli étterembe mentünk, majd YiXing rögtön rendelt is mindkettőnknek. Kellemes hely volt. Homokszínű falak, sötétebb függönyök, teraszos elrendezés. Mi egy magasabb szinten ültünk, egy szépen megterített asztalnál.

            - Hogy telt a délelőttöd? –kérdezte, miközben kíváncsi szemekkel pásztázta arcomat.

            - Nem valami izgalmasan –adtam egyszerű választ.

            - Annyira sajnálom, hogy kihagytam a múltkori bált. Szörnyen érzem magam miatta.

            - Semmi baj, megértem, hogy dolgod volt.

            - Egy ilyen gyönyörű lánnyal, mint te csak egy ajándék lehet egy olyan fajta este –bókjára, csak elmosolyodtam és beleittam a boromba. Az biztos, hogy megnyerő személyisége van. Jól éreztem magam az ebéd alatt, aztán még haza is kísért. Egy újabb találkozót beszéltünk meg. Muszáj lesz valahogy túllépnem és ez tökéletes lehetőségnek bizonyul. Emellett kedvelem YiXinget. Jól néz ki, előkelő és megnyugtató természete van. Egy igazi úriember.

Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, egyből a szívemhez kaptam ijedtemben, ugyanis Mia bíráló pillantásával találtam szemben magam.

            - Hogy kerülsz ide?

            - Nem gondolod, hogy elfelejtettél valamit elmondani? –tette keresztbe karjait. Kívülről úgy nézhettünk ki, mint egy anya-lánya veszekedés. Mintha bármi rosszat tettem volna.

            - Az elmúlt napokban szerintem mindkettőnknek nehéz volt és nem hiszem, hogy mérgesnek kellene lenned rám, amiért nem mondtam el, hogy vele ebédelek –védtem magamat.

            - De arról sem tudok, hogy mi történt veled. Egyik délután azzal hívnak, hogy eltűntél, szerinted nem aggódtam?

            - De és sajnálom, csak akkor nem álltam készen, hogy elmondjam. Most meg feleslegesnek érzem elmondani.

            - Viszont én tudni akarok róla –jelentette ki határozottan. –Flora, mindent tudunk egymásról, nincsenek titkaink. Bármit mondasz, úgyis melletted leszek, akkor meg mitől félsz?

            - Nem félek, csak….ahh –túrtam idegesen a hajamba. Vettem egy nagy levegőt és kiböktem, ami belülről gyötört. –Lefeküdtem Luhannal.

            - M-mi? –dadogott össze-vissza. A szín kiment az arcából, tátott szájjal meredt rám. Tudtam, hogy sokkolni fogja a hír, de hogy ennyire?! Erre nem számítottam.

            - Azért nem ekkora bűn –szólaltam meg halkan.

            - Csak váratlanul ért. De hogy? Mikor? És miért? –kérdezgette kissé túlságosan is indulatosan.

            - A bálon először –kezdtem bele, de azonnal közbeszólt.

            - Először? Többször megtettétek?

            - Igen, de ez nem lényeg, ha már egyszer túl voltunk rajta. És nem tudom, csak megtörtént.

            - Akkor m-most mi van köztetek? –kérdezett rá óvatosan.

            - Már semmi. Ezért volt rossz kedvem, amit nagyon hosszú lenne elmagyarázni és fáradt vagyok, szóval én mentem aludni –jelentettem ki, majd elsétáltam mellette egyenesen a szobámba. Úgy ahogy voltam estem be az ágyamba és próbáltam teljes mértékben kiüríteni a fejemet. Hallottam, ahogyan Mia elment, mire csak kifújtam a levegőt. Ez sokkal nehezebben és rosszabbul ment, mint ahogy elképzeltem. Nem értem a reakcióját, mivel csináltunk már sokkal nagyobb hülyeségeket is, nem beszélve róla. Direkt nem hoztam fel előtte, hogy tudok róla meg JongInról, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Miért nem mondja el nekem? Itt volt a lehetőség, én bevallottam, erre ő csak hallgat és még el is ítél engem. Most nagyon igaz az, amit Taonak mondtam. Fojtogatva érzem magam, mintha minden erőmet elszívná ez a város. Nyugalmat akarok és egy megértő társat.

Egy hét telt el. Valamennyire csitultak a dolgok, de mindig van min idegeskedni. Viszont ez a hét az enyém és csak az enyém, mivel pénteken betöltöm tizennyolcadik életévemet.

            - És megkezdődött a visszaszámlálás –ölelt meg Mia, mikor hétfő reggel meglátott a folyosón. Azóta minden rendben van közöttünk, mintha semmi sem történt volna.

            - Öt napunk van még, szóval ne nagyon éld bele magad! –nevettem rajta.

            - Flora, ez a legfontosabb dátum. Péntek este átlépsz az érett, felnőtt nők táborába. Ezt nem lehet félvállról venni, de nyugi, én mindenről gondoskodni fogok –kacsintott, majd a keze után akartam kapni, de már ment is el.

            - Nem csinálhatsz semmit nélkülem! –kiáltottam utána, mire csak integetett egyet hátra, de felém sem nézett. Tehetetlenül ráztam meg a fejemet és fordultam meg, de szívem kis híján kiugrott a helyéről.

            - A frászt hozzátok rám –dorgáltam meg őket.

            - Sajnáljuk, nem akartunk megijeszteni –mosolygott sunyin JongIn. –Csak nem a péntekről beszéltetek? A misztikus este –karolta át a vállamat, mikor mellénk ért Luhan is. Egy pillanatra ránéztem, de rögtön el is vettem tekintetemet róla. Azóta sem beszéltem vele és nem is tervezem.

            - De arról és szeretném, ha semmi rosszat nem tennétek –néztem szigorúan rájuk.

            - Bármi rosszat is feltételeznél rólunk? –pislogtak ártatlanul.

            - Engedd, hogy ne válaszoljak –fintorogtam, majd ott hagytam őket.

Aznap délután ismét YiXinggel találkoztam és elvitt sétálni a Wall Street-re. Elég csípős volt az idő, így végül az egyik teaházban kötöttünk ki.

            - Nagy bulit tervezel péntekre? –kérdezte két korty között.

            - Mia vette kezébe a szervezést, így szinte semmiről sem tudok –húztam el kissé a számat.

            - Akkor ott őrület lesz –nevetett jóízűen. Olyan szép volt a mosolya, mikor nevetett. Egyre jobban kedveltem ezt az embert.

Luhan szemszöge

Másnap, szokáshoz hűen villás reggelivel indítottuk a napot. Erőltetett mosoly, hamis bájcsevejek, amikhez egyáltalán nem volt kedvem, de muszáj volt.

            - Fiam, ne vágj ilyen savanyú képet! –szidott meg kissé apám a svédasztalnál.

            - Igyekszem –motyogtam, majd magára hagytam, hadd beszélgessen JongIn apjával. Megkerestem barátomat, hogy valami más témával feldobjuk egymás kedvét, mikor két új vendég érkezett. Ujjaim csaknem szétroppantották az üvegpoharat a kezemben. Ajkaim szinte elfehéredtek, úgy szorítottam össze őket.

            - Ez.meg.mit.keres.itt? –tagoltam minden szót, miközben passzíroztam kifelé a levegőt magamból.

            - Úgy látszik Florával jött –válaszolta nyugodtan JongIn.

            - Azt látom, de minek? –akadtam ki.

            - Hé, nyugi. Lépj túl rajta, ne vegyél róla tudomást!

            - De nem tudom ezt megtenni. Érdekel és akarom –jelentettem ki elszántan. Végignéztem, ahogyan bemutatja az idősebb vendégeknek, bár őt szerintem mindenki ismeri. Olyan igazinak tűnt Flora mosolya, ahogy annak a senkinek az oldalán állt. Szörnyű volt számomra ez a látvány. Most tudatosult bennem igazán, hogy én mennyire akarom ezt a lányt, de ezt csak magamban tudom így kijelenteni. Igazából van olyan részem, ami még mindig nem hitte el. Így hogy mondhatnám ki neki? Képtelen vagyok rá.

Észrevettem, hogy felénk közelednek, mire felszívtam magam és megpróbáltam nem kimutatni utálatomat.

            - Fiúk, szeretném bemutatni nektek YiXinget. YiXing, ők itt JongIn és Luhan.

            - Igen, már sokat hallottam rólatok –fogott kezet mindkettőnkkel. Kissé ítélkezőnek találtam a tekintetét. Ám mikor kezet nyújtott felém, megláttam egy ici-pici dolgot. Ez a dolog, ami végleg összetört belülről. Megsemmisítve éreztem magam.

            - Ne haragudjatok, de beszélnem kell Florával –hadartam és már húztam is ki magammal az említett lányt. Kivittem a liftekhez, hogy kellően messze legyünk a többiektől.

            - Mit akarsz? –tépte ki kezét az enyémből. Szóval semmi nem változott.

            - Láttam a kitűzőt –közöltem, mire megfagyott. –Azt hiszed, nem tudom, hogy mit jelent?