23. rész

Flora szemszöge

            - Csak egy hely kell. Mia nem jön –jelentettem ki egyhangúan, mire anyának égbe szaladtak a szemöldökei.

            - Tessék? De hát ez kis kori hagyomány köztetek. Egyetlen egy bemutatót sem hagytatok még ki, mi történt? –kérdezősködött, de legszívesebben sírni támadt volna kedvem.

            - Közbejött valami –zártam le ennyivel. –Anya, nagy gond lenne, ha most hazamennék? –kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

            - Nem, de minden rendben? Történt valami? –kérdezte aggódva.

            - Persze, csak elfáradtam. Holnap beszélünk –öleltem meg gyorsan és már ott sem voltam. Szerencsére a kocsi végig kint volt, így egyből bepattantam és szabadjára engedtem a feltörő dühömet és szomorúságomat. Amíg észnél voltam írtam egy SMS-t Nathannek, hogy ne várjon, így elmehetett SeHunhoz. Zokogtam, megállás nélkül zokogtam. Nem tudtam, minek higgyek. A telefonom egyfolytában csörgött, kicsi szünetet sem hagyva a nyugalmamnak, így odáig jutottam, hogy kikapcsoltam a készüléket. Senkiről nem akarok tudomást venni. A sofőr hazavitt, ahol egyenesen a szobámba mentem, nyakig bebújtam a vastag biztonságot szolgáló takaró alá és hagytam, hogy könnyeim hadd áztassák arcomat.

Elmondhatatlanul nagy fájdalmat éreztem. Miért? Erre a kérdésre szeretnék először választ kapni. Miért a legjobb barátnőm? Miért Luhan? Miért vertek át engem és miért használtak ki? Egyszerűen nem bírtam feldolgozni és elfogadni a tényt, hogy Luhan és Mia a hátam mögött kavartak. Remélem csak ennyi történt köztük. Nem tudnám elviselni, ha több lett volna. De Mia erre nem képes, legjobb barátnők vagyunk, sőt, többek annál. Addig-addig gondolkodtam és sírtam, míg teljesen elnyomott az álom.

Reggel iszonyatos fejfájással és nyúzottan keltem fel. Lefolyt smink, karikás szemek és megviselt arc fogadott, mikor belenéztem a tükörbe. Engedtem magamnak egy forró fürdőt, ami kicsit segített a közérzetemen. Megfésülködtem, lemostam az elkenődött vakolatot magamról, tiszta ruhát húztam magamra és így lépkedtem le a lépcsőn a földszintre.

Nathan nem jött haza az este, de a hírt már biztosan hallotta vagy látta, mivel az egész oldal ezzel van tele. Azzal a bizonyos képpel, ami az agyamba vésődött, és ami lelkileg összetört.

Semmi kedvem nem volt iskolába menni, de muszáj volt. Legfőbbképp azért, mert válaszokat akartam és hogy valaki elmagyarázza nekem ezt az egész sötét ügyet. Sötét és elszomorító. Mondhatni megsemmisítő, de nem nagyon akarom tovább címkézni a dolgot.

Ahogy megállt a kocsi a gimnázium előtt, rögtön egy hadseregnyi diákkal találtam szemben magamat. Voltak, akik kérdőn, mások sajnálkozva, büszkén vagy esetleg lenézően meredtek rám. Napszemüvegem egy láthatatlan pajzsként szolgált számomra. Mintha ezzel megvédeném magamat a külső ’támadásoktól’.

Ahogy beértem a folyosóra, a szempárok követni kezdtek. Megpróbáltam nem foglalkozni velük, de nehéz, mivel tudtam, miért ragadnak rám. Igazam is lett, ugyanis ahogy befordultam a szekrényemhez, már vártak rám. Mia és Luhan ideges, kétségbeesett tekintetével találkoztam.

- Flora, megmagyarázzuk –jött oda azonnal Mia, de feltartottam a kezemet jelezve, hogy nem kívánom a közelségét, amit meg is értett. Körülvettek minket a diákok, akik nagyon is zavartak engem.

- Mindenki tűnjön el innen! –mondtam normális hangnemben, de tisztán tudtam, hogy mindenki hallotta. Mivel senki nem mozdult ezért hangosabban próbálkoztam. – Nem hallottátok? Tűnés! – erélyesebb hangomra pillanatok alatt feloszlott a nagy tömeg. Hárman maradtunk, kezdődhet a beszélgetés. – Hallgatlak titeket – tettem keresztbe karjaimat.

- Ez nem úgy történt, ahogy megírták –kezdett bele Mia, de rögtön közbeszóltam.

- Akkor hogy? Véletlenül egymásnak estetek a folyosón? –kérdeztem cinikusan. – Csak mondjátok, hogy ez nem volt komoly! Hogy ez egy véletlen baleset és hogy nem volt semmi több –kértem őket. Túlságosan nagy csend állt be közénk. Miának egy könnycsepp gördült végig az arcán, ami a legrosszabb jel volt a világon.

- Esküszöm, hogy megbántam és nem akartam ezt…

- Mondjátok, hogy nem volt semmi! –emeltem fel a hangomat idegesen, talán összetörten. Már magam sem tudtam megállapítani, hogy pontosan, mit is érzek.

- Flora, annyira sajnálom –lehelte Mia, ugyanis már halkan sírni kezdett.

- Mi történt? –intéztem szavaimat ezúttal Luhanhoz, aki eddig csendben állt. Üveges tekintettel meredt rám. Szemei szomorúak voltak és megbánást sugároztak. – Ne kelljen még egyszer megkérdeznem –folytattam, miután nem jött válasz.

- Lefeküdtünk –bökte ki végül a szőke fiú halkan.

- Mikor? –kérdeztem rögtön.

- Legutóbb másfél hónapja –válaszolt őszintén.

- Legutóbb? –ízlelgettem magamban ezt a szót. Szóval több alkalomról volt szó, nagyszerű.

- Semmit nem jelentett, szörnyen megbántam. Tudom, hogy nem kellett volna, de akkor még nem voltatok együtt és –nem engedtem, hogy barátnőm, ha már nevezhetem annak, befejezze a mondókáját.

- Nem voltunk együtt? És ez feljogosít mindenre? Tudtommal előtte vesztünk össze és előtte köztünk már volt valami Luhan –néztem rá haragosan. – Ennyit jelentett volna?

- Nem, Flora nekem már akkor is fontos voltál, csak akkor utasítottál vissza és muszáj volt…

- Muszáj volt valakivel elfeledtetni a fájdalmat? –fejeztem be helyette. – És neked pont Miával kellett? Mia, azt hittem a legjobb barátnők vagyunk.

- Azok is vagyunk Flora. Nem tudom elmondani, mennyire sajnálom –sírta a szavakat, de egyiket sem tudtam elhinni.

- Ha azok lennénk nem tettél volna ilyet. Pláne nem többször. És közben még JongInnal is lefeküdtél, amit szintén nem mondtál el nekem. Szerinted az hogy fájt, hogy tőle kellett megtudnom?

- É-én –habogott össze-vissza.

- Mialatt együtt voltunk, addig is ment köztetek ez a románc? –kérdeztem rá.

- Nem, semmi. Azaz egy csók csattant el, de azt sem kellett volna –hadarta Luhan.

- Nem kellett volna? Legszívesebben hánynék tőletek? Mia, hogy tehetted? Luhan, nem te mondtad, hogy fontos vagyok neked, és hogy bizonyítani fogsz?

- Flora, én mindent komolyan gondoltam és soha nem fog többet előfordulni –mondta a szőke szépség.

- Igazad van, nem fog többet előfordulni, ugyanis itt vége, mindennek. Undorodom tőletek –szűrtem a fogaim közül.

- Flora –kezdett bele Mia, de elhallgattattam.

- Nem akarok többet hallani rólatok. Legyetek boldogak együtt –hagytam ott őket. Hallottam, ahogyan még a nevemet mondogatják, ahogyan még próbálkoznak, de legszívesebben elmenekülnék a világból, minthogy tudomást vegyek róluk. Kirohantam az iskolából és sétálva indultam el a hideg időben az utcán, miközben könnyeim mardosták az arcomat.

Mia szemszöge

Percekig csendben álltunk még. Halkan sírtam megállás nélkül. Mintha egy darabot téptek volna ki belőlem, Flora több mint egy barát nekem. Hogy tehettem ezt? Úgy mart belülről a lelkiismeretem, hogy alig bírtam elviselni.

            - Vége van –súgta halkan Luhan maga elé. – Hogy lehettem ekkora barom? Akartam Florával lenni, erre elszúrom az egészet –mérgelődött hangosan.

            - Elvesztettem a legjobb barátnőmet –fordultam felé könnyes arccal.

            - Magunknak köszönthetjük. Már a másodikat sem kellett volna megtenni, nem hogy a többit. Főleg, hogy most vele voltam, erre veled csókolóztam – ütött a falba indulatosan.

            - Rendbe kell hoznunk –lett nyugodtabb a hangom.

            - És mégis hogyan? Gyűlöl minket, ami érthető. Hogy hozod rendbe?

            - Várnunk kell. Le kell nyugodnia mindenkinek –lettem egyre határozottabb. Nem fogom elveszíteni Florát.

Flora szemszöge

A titkos helyünkre mentem, mert egyedül akartam lenni és tudtam, hogy Nathan-ön kívül senki nem fog ott keresni. Testvérem nem is tudott még semmiről, így senki nem zavarhat most. Sötétedésig üldögéltem ott gondolkodva az eseményeken. Többször újrajátszottam magamban a dolgokat, de semmi jót nem találtam a szálak között.

Még nem kezdődött el igazán az éjszakai élet, de már a Nap sem volt fent az égen, amit elősegített a téli időszak is. Egy átmeneti rész volt ez a város életében. Egyedül indultam el az utcákon, mikor valaki megfogta a kezemet hátulról. Először nem is láttam ki az a sötét miatt, majd mikor egy utcai lámpa megvilágította az illetőt, véltem felfedezni JongIn arcát.

            - Ne haragudj, de most senkihez nincs kedvem –mondtam halkan és próbáltam kiszedni karomat az ujjai közül, de persze nem jött össze.

            - Tudom mi történt és neked ital kell –indult el velem együtt egy bárba, ami nem messzire volt tőlünk. Bent azonnal kikért nekem két rövidet és egy koktélt, majd magának is rendelt egy ugyanilyen kört.

            - JongIn, nem akarok itt lenni –nyavalyogtam.

            - Hidd el, tudom, hogy mi kell most neked –tolta elém a kis poharat. Csak megforgattam szemeimet és lehúztam a keserű italt, ahogyan a másodikat is. JongIn egy halovány mosollyal nézte végig, majd ő maga is legördítette a két pohár tartalmát.

            - Hogy érzed magad? –kérdezte halkan.

            - Szerinted? A legjobb barátnőm lefeküdt a pasimmal, aki szintén az egyik barátom és ezt mindet a hátam mögött. Azt még talán el tudnám viselni, ha azelőtt történt volna, ahogy mi összejöttünk, de nem. Nagyon szar érzés –sóhajtottam, majd a koktélomba kortyoltam.

            - Megértelek –mondta, miközben mindent tudó pillantással méregetett engem. Mintha átlátna rajtam.

            - Hogyan? Ezt senki nem érti meg, és nem akarok többet beszélni az ügyről.

            - Akkor ne beszéljünk róla –kért ki még egy felest és onnantól egyre több kispohár halmozódott fel előttünk, de tény, hogy jobban éreztem magam utána, vagyis most ezt hittem.

Pár órával később már nevettünk mindenen, a bárban már csak mi maradtunk meg a csapos. Szerintem a fél készletet megittuk, aminek a hatása elég hamar elért minket.

Záróra után hagytuk el a helyet és ültünk be JongIn limuzinjába, ami kint várt ránk. Nem tudtam merre megyünk, de már a beszállás is nehéz volt, így semmivel nem foglalkoztam jelen pillanatban. Egy nagy nevető hullámból nyugodtunk le éppen, mikor JongIn vállára hajtottam a fejemet fáradtan.

            - Köszönöm –mondtam halkan, mire éreztem, hogy lenéz rám. Keze megfogta az enyémet, míg felemeltem a fejemet ujjai unszolására.

Nem tudom hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe, de már csak arra emlékszem, hogy hevesen faltuk egymás ajkait és estünk egymásnak az ülésen.