15. rész

Luhan szemszöge

Úgy fél óra múlva az ágyamban feküdtünk, Flora a nyakamba bújt, vékony ujjaival rajzolgatott a mellkasomra, míg én a hátát és a haját simogattam.

            - Van valami, ami nem hagy nyugodni –kezdett bele halkan.

            - Mi lenne az? –vontam még közelebb magamhoz. Egy vékonyka kis lepedő választotta el meztelen testét az enyémtől.

            - Mi ez pontosan, ami köztünk van? –tette fel a kérdést, ami mélyen valahol mindkettőnkben bennünk volt. Hirtelen megállt a kezem a hátán és erősen gondolkodtam a válaszon.

            - Szerinted? –tértem ki egy kérdéssel, mire felkönyökölt, így a szemembe tudott nézni.

            - Nekem úgy tűnik, mintha csak szórakozás lenne. Mintha csak egymás kielégülésére szolgáló partnerek lennénk.

            - Ez nem így van –ráztam meg a fejemet, de nem engedte, hogy folytassam.

            - De igen. Én nem akarom, hogy így legyen –halkult el és sütötte le a szemét. –De így van. –motyogta.

            - Hé, ez nem igaz. Én sem akarom, hogy csak szexen alapuljon a kapcsolatunk.

            - De hát csak arról van szó –nézett újra rám.

            - Változni fog, hidd el! –hajtottam vissza fejét a vállamra és lassan mindketten elaludtunk.

JongIn szemszöge

Mia még aludt, mikor eljöttem tőle. Sokáig gondolkodtam, hogy megvárom, míg felébred, de végül jobbnak láttam, ha nem leszek itt.

Mire leértem a kocsi már ott várt és egyből indultam is Luhanhoz. Meg kellett beszélnem vele néhány dolgot. Nem telt bele hosszú időbe és már a lépcsőn ballagtam felfelé, ám mikor kinyitottam szobája ajtaját, ledermedtem és szinte szemeim kiestek a helyükről. Ahogy ott láttam a legjobb barátomat és Florát egymás karjaiban aludni, azt valahogy nem tudtam elhinni. Mindig is gondoltam, hogy van köztük valami, de ezt nem gondoltam. Arról sem tudtam, hogy lefeküdtek, és ha jól gondolom, nem most volt a legelső együttlétük. Arra lettem figyelmes, hogy hosszú ideig nézem őket és ujjaim szinte egy újabb markolatot vésnek a vastag falapba. Összeszorított ajkakkal csuktam be az ajtót és hagytam magam mögött a szobát.

Másnap mintha mi sem történt volna mentem iskolába. A diákokban még tisztán zajlott a tegnapi esemény, sokan suttogtak, kibeszélték egymás között a történteket, de hangosan senki nem mert felszólalni. Jól is tették. Mikor a folyosón jártam köreimet, megpillantottam Florát, ahogyan az egyik lánnyal cseveg. Egyből változtattam irányomon, majd pofátlanul csapódtam közéjük.

            - Ne haragudj, de beszélnem kell vele –mondtam a másik lánynak, aki meredten bólintott egyet és elment. Mosolyogva fordultam a személyemhez, aki összekulcsolt karokkal és összeszűkített szemekkel vizslatott engem.

            - Mi ilyen fontos? –kérdezte.

            - Beszéltél azóta Miával? Gondolom nem. Tegnap még nagyon fel voltál háborodva, hogy én mentem el hozzá és nem te –vezettem fel az eseményeket.

            - Mire akarsz kilyukadni? –halkult el a hangja.

            - Túlságosan is nyugodtan aludtál Luhan ágyában. Azt ne mondd, hogy ennyire elvarázsolt! –váltam gunyorossá. Arca ledöbbent, köpni-nyelni nem tudott.

            - Hogy kerültél oda? –nyögte ki végül.

           - Beszélni akartam Luhannal, de amint láttam te jobban lekötötted. Viszont meglep, hogy ennyire ledöbbentél. Csak nem elfelejtetted elmondani Miának, hogy az egyik legjobb barátunkkal bújtál ágyba? –húzódott félmosolyra a szám.

            - Erről senki nem tudhat! És amúgy sincs semmi közöd hozzá. Viszont az, hogy csak most jöttél ide hozzám az azt jelenti, hogy Luhan sem mondta el neked. Biztosan rosszul esik, hogy a legjobb barátod elhallgatta előled ezt a fontos dolgot, nem igaz?-húzta ki magát magabiztosan.

            - Engem ez hidegen hagy, édesem –néztünk egymásra sötéten.

            - Dehogy hagy. De ebben az esetben egyikőnk szája sem járhat el. És ha mégis, nyerő helyzetben vagyok, mert Mia fog tudni erről, viszont te hogy vezeted fel Luhannak? –nézett rám várakozó pillantással.

            - Ne aggódj értem, Luhannal tudok bánni –válaszoltam önelégülten. –És csak, hogy tudd, nem csak te vagy az, aki az egyik legjobb barátjával bújt ágyba –suttogtam a fülébe, mire megmerevedett. –Mia nem mondta? Érdekes. Biztosan rosszul esik neked, nem igaz? –simítottam végig arcélén.

            - M-miről beszélsz? –fagyott le.

            - Arról drágám, hogy miként feküdtem le Miával a bál után.

            - Leteperted részegen, mikor ő sem volt magánál? Erre lennél büszke?

            - Meg arra, hogy tegnap délelőtt, mikor Luhannal egymásnak estetek a szobájában mi ugyanezt tettük Miával –hajoltam közel arcához. Elködösült szemekkel nézett rám, össze volt zavarodva és láttam, hogy alig hisz a fülének.

            - Mia ezt nem tette volna meg –suttogta.

            - De még hogy megtette. Viszont egy valamit nem értek. Miért vagy ezen, így kiakadva? Undorítónak találsz? Akkor Luhanról mit gondolsz? Semmivel nem különb nálam, sőt.

            - Beteg vagy –mondta, majd remegve ment el mellettem és sietett ki az épületből.

Flora szemszöge

Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Nem mehettem Miához, mert ő sem tudja, hogy lefeküdtem Luhannal. Az nem kifejezés, hogy mennyire felkavart JongIn. Ha elképzelem, hogy ők ketten lefeküdtek a hányinger kerülget. Istenem, Mia hogy volt erre képes? Egy valamit tehettem, amihez azonnal neki is vágtam. Előkaptam a telefonomat és pötyögni kezdtem, majd fogtam egy taxit és indultam is a megfelelő helyhez. A Central park egyik jellegzetes szökőkútjához érve álltam meg és ültem le a szélére. A vendégem hamarosan megjelent és mosolyogva közelített felém. Rögtön meg akart csókolni, de eltoltam magamtól.

            - Mi a baj? –kérdezte ferdén.

            - Fejezzük be! Nekem ez nem megy –vágtam azonnal a közepébe.

            - Miért? Miről beszélsz?

            - Luhan, komolyan gondoltad, hogy bármi lehetne közöttünk? Ez nem normális. Nem akarok egy kapcsolatot, amiben csak egymást faljuk, miközben ki tudja mit csinál a másik és senki nem tudhat rólunk.

            - Miért ne tudhatnának? És tegnap beszéltük meg, hogy nem csak a szexen fog alapulni a kapcsolatunk.

            - De ez nem kapcsolat, ez egy kaland, amiben nem akarok benne lenni.

            - Mi történt? –kérdezte suttogva.

            - Semmi, csak gondolkodtam –hazudtam, bár részben igaz volt. –Tegyünk úgy, mintha ez a pár nap meg sem történt volna.

            - De megtörtént és mindketten akartuk, ahogyan most is. Tudom, mit érzel irántam és....

           - És te? Érzel irántam valamit vagy csak jó kielégülés vagyok számodra? –kérdeztem, miután sokáig kezdett neki egy mondatnak, de sosem fejezte be.

            - Tudod mi a válasz –nyögte ki végül.

            - De hallani akarom! Egyetlen egy szó, nyolc betűvel. Mondd ki és veled maradok, de ha nem, akkor elmegyek! –halkultam el. Egyikőnk sem akarta ezt, de így nem léphetünk tovább, ha nem döntünk véglegesen.

            - É-én…én –nyögdécselt zavartan.  

            - Hát ez az –mondtam elkeseredve, pedig megcsillant a remény. Egy utolsó szomorú pillantást vetettem rá, majd elsétáltam mellette. Könnyes arccal haladtam előre, mintha egy sötét végtelenségbe tartanék.

Egy komorabb, számomra kellemesnek nem mondható, de ebben a pillanatban és a lelkiállapotomból kiindulva tökéletes helyre kerültem. Egy magasabb színvonalú bárban ücsörögtem, meredten bámultam magam elé, miközben már a második koktélomat iszom, amit egy töményebb ital vezetett be. Az üvegpultnál támaszkodtam, míg rajtam kívül csak pár középkorú férfi tartózkodott, meg a csapos. Az egész teremben egy nyomasztó gitár hang hallatszott, ami csak még jobban a sarokba szorította a megsebzett belsőmet.

A telefonom sokszor jelzett, hogy nem fogadott hívásom, hangüzenetem vagy éppen SMS-em érkezett, de egyikre sem reagáltam semmit. Az sem érdekelt, hogy ki keres. Üresnek éreztem magam, kicsavarva, eldobva, mint egy használt ruhadarab. A sokadik csipogásra, már nem bírtam figyelmen kívül hagyni a mobilomat, így indulatosan nyúltam érte és néztem meg az értesítésemet. Fülemhez emeltem a készüléket, hogy lebírjam hallgatni az üzenetet.

           - Flora, ezredjére hívlak, hol vagy? Mindenki hívogat és keres téged. Figyelj, ismerlek, tudom, hogy gond van, de ne csináld ezt! Találkozzunk! Elmegyek egyedül és beszéljünk, de aggódom érted. Hívj vissza vagy üzenj, kérlek! –hallgattam Nathan édes hangját. Hogy én mennyire szerettem ezt a fiút. Annyit törődtünk egymással, ő volt a legjobb támaszom, a lelki társam. Persze Mia is, de Nathan, mindennél többet jelent nekem. Erőt vettem magamon és írtam neki egy rövid, de lényegre törő üzenetet, hogy jöjjön a Brooklyn-híd egyik lábához, a titkos helyünkhöz. Persze egyáltalán nem titkos, naponta több ezer ember sétál el előtte, de kiskorunkban mindig ide menekültünk együtt. Idejöttünk játszani, a problémák elől futottunk ide, mivel kicsiként azt hittük ezzel minden megoldódik, de már sajnos nem hihetek az ilyen tündérmesékben. Felvettem a táskámat és elindultam a számomra egy nagyon ismert helyre. Régen Nathan többször eltűnt, elszökött és sokszor itt találtam meg. Mindig itt rejtőzködött el, ahogyan én is. Mire odaértem már rám várt. Egyetlen egy pad volt egy nagyon öreg fa alatt, aminek elágazó kopasz koronáján keresztül járkált a szél, így megrezegtetve a száraz ágakat ezzel megnyugtató hangot adva. Senki nem volt már a környéken, a kivilágított híd magasodott felettünk a víz sötét felszíne csillogott a fényekben. Ahogy közelebb értem hozzá megindult felém és szorosan megölelt. El sem tudtam mondani mennyire jól esett, erre volt szükségem. Bátran engedtem útjaira könnyeimet és kapaszkodtam testvérembe.

           - Hé, mi történt? –húzott a padhoz és ültetett le szorosan maga mellé, míg karjaival közrefogta a felsőtestemet.

            - Olyan hosszú és zavaros, már nem bírtam velük –szipogtam.

            - Mia is téged keresett, meg JongIn is. Még anya is ideges lett, azt hitte megint elmentél Londonba apához.

            - Fura, hogy aggódik értem –mosolyodtam el kínomba.

            - Elmondod mi történt vagy inkább, majd később tegyem össze a darabokat? –kérdezte játékosan, mire csak bólintottam.

            - Elvesztettem valamit, amit nem akartam. Igazából nem is volt az enyém és senki nem tudott róla, de mégis fáj és érzem, hogy ott tátong a helye bennem –kezdtem el mesélni, kihagyva a leglényegesebb dolgot. A nevét.