28. rész

Flora szemszöge

Holnap végre indul a gépünk és kiszakadok ebből a túlbuzgó környezetből. Pihenésre vágyom, egyszerű napokra, ahol a legnagyobb problémám, hogy melyik boltban vásároljak és mit egyek a kedvenc éttermeimben. De addig még ki kell bírnom a mai napot és itt 24 óra alatt minden megtörténhet. Legszívesebben nem is gondolnék az egész Miás ügyre, de muszáj bemennem a suliba, így nem kerülhetem el a találkozást valamelyik érintett taggal.

Éppen a szekrényemet pakolgattam, mikor valaki megkocogtatta a vállamat. Kíváncsian fordultam hátra és nem is kifejezés, hogy mennyire ledöbbentem a látogatóm személyén.

           - Szia! Nagyon régen láttalak már és csak gondoltam megkérdezem, hogy vagy –ecsetelte kissé félénken a fiú.

            - Szia, hát köszönöm megvagyok. Készülődök a szünetre és tényleg ezer éve nem is beszéltünk –örültem meg neki. Most pont egy ilyen nyugis, egyszerű emberre volt szükségem, amire Tao tökéletesen megfelelő volt. –Esetleg nincs kedved velem ebédelni? –ajánlottam fel spontán. 

            - De persze, az jó lenne –mosolygott kedvesen, majd együtt elindultunk a termünk felé.

            - És mivel töltöd az idődet mostanában? –kérdeztem, miközben egymás mellett sétáltunk.

            - Leginkább a vizsgákra készülök, segítek anyáéknak, meg a szabadidőmben olvasok –mesélte. Olyan egyszerű, könnyű élete van.

            - Nem is tudtam, hogy szereted a könyveket. Mik a kedvenceid?

            - Leginkább a régi nagy irodalmi alkotásokat kedvelem igazi nagy íróktól. Szeretek elveszni az irodalomban és átgondolni a történetek mondanivalóját, amik gyakran segítenek a mindennapjaimban is –magyarázta tovább. Teljesen elvarázsolt a beszédével, ahogyan fogalmazott és amilyen fegyelem és tisztelet bujkált a szavai mögött.

            - Valamikor összeülhetnénk tanulni, ha van kedved –vetettem fel az ötletet.

            - Az remek lenne, csak szólj és találkozhatunk –nézett rám.

            - Rendben –mosolyogtam vissza, majd mindketten a saját óránkra mentünk tovább. Sokkal jobb kedvem lett ez a kis beszélgetés után. Olyan értelmes, intelligens személyisége van Taonak, hogy teljesen elfelejtettem azokat a gondokat, amik mostanában körülöttem történtek.

Két óra múlva őt vártam a lépcső alján, ahol megbeszéltük a találkozási helyet. Egy közeli kis kávézóba fogunk menni, ahol bekapunk pár falatot. Éppen a telefonomban bogarásztam, mikor egy alak állt meg előttem, de sajnos nem az, akit vártam.

           - Tegnap gyorsan elrohantál, ami érthető is, de szeretném tudni, hogy jobban vagy-e –mondta azonnal a szőke, kócos hajú fiú. Vastag sálja rejtekébe burkolózva, nagykabátban ácsorgott előttem.  

            - Nem mondanám és szeretném, ha komolyan vennétek, amit tegnap mondtam. Nem akarok veletek beszélni egy ideig, csak távol lenni ettől a világtól –mondtam őszintén végig a szemébe nézve.

            - Flora, ne szakadj el tőlünk! Mi egy család vagyunk, ahol természetes, hogy adódnak konfliktusok, de ez nem jelenti, hogy végleg ott kell hagynod mindent.

            - Nem hagyok ott semmit sem végleg, csak idő kell és erre a problémára a konfliktus szó enyhe. Ezt már nem állíthatjuk be egy kis baklövésnek vagy egy rossz éjszakának vagy cselszövésnek, mint régen. Ez komoly.

            - Tudom és igazad van, de szükségünk van rád. Ahogyan neked is ránk. Nem akarlak elveszíteni –lágyult meg a hangja és nagy szemekkel pásztázott engem. Erre nem tudtam, mit mondani csak bámultam gyönyörű tekintetébe, mikor Tao ért oda hozzánk szerencsére.

            - Szia, akkor mehetünk?

            - Bocs, de ha nem látod éppen beszélünk –szólt rá gorombán Luhan.

            - Nem, már nem beszélünk és persze, indulhatunk –mosolyogtam a feketeségre, majd merev arccal néztem vissza barátomra. –További sok szerencsét.

Megfogtam Tao könyökét és kicsit húztam magammal, hogy elinduljon. Éreztem magamon Luhan vádló és érthetetlen tekintetét, de csak magabiztos léptekkel haladtam előre.  

            - Történt valami? Eléggé feldúltnak tűnsz –szólalt meg pár perccel később.

           - Ne haragudj, csak sok a bonyodalom, de ne is beszéljünk róla –legyintettem, mikor elértük a kijelölt helyet, ahova jönni akartunk. Leültünk egy kellemes kis asztalhoz, rendeltünk valami harapnivalót és folytattuk a beszélgetést, amit az iskolában abbahagytunk. Mintha egy pillanat alatt elszállt volna minden gondom, olyan jól éreztem magam Taoval.

Luhan szemszöge

Szomorú voltam közben pedig forrtam a dühtől. Először is szomorú voltam, mert az esélyeim Floránál kilátástalanok. Nem csak szeretőt, de mint barátot is könnyen elveszíthetem. Másrészt viszont majd felrobbantam, mivel ez a kis senkiházi valahogy beférkőzött a képbe. Mit keres ez a féreg Florával? Idegesen járkált fel-le a vállam, mikor valaki megérintette a hátamat.

            - Húú, de ideges valaki. Mi történt? –lépett mellém legjobb barátom.

            - Mióta van Huang ZiTao ilyen jó viszonyba Florával? –szűrtem a szavakat a fogaim között.

            - Fogalmam sincs, de mit érdekel az a gyerek? Nem léphet a nyomodba, nincs mi miatt aggódnod –mondta meggyőzően.

            - Igen, de jelenleg Flora látni se akar, az a patkány meg ápolgatja a lelkét. Nekem kellene vele lennem, nem annak a bevándorlónak.

            - Van fontosabb dolgunk is ennél. Tudjuk meg mi van Miával, aztán eltüntetjük a képből a kicsi Taot, oké? –nézett rám várakozóan.

            - Rendben igazad van. Tényleg van már valami hír? –kérdeztem, de ekkor JongIn mobilja jelzett, hogy üzenete érkezett. Miután elolvasta a levelet érdekes arccal nézett fel rám.

            - Már van. Találkozni akar velünk, meg vannak az eredmények –vált komollyá. Kissé ledermedtem, de azonnal Miáék lakására indultunk. Most minden kiderül.

Idegesen szálltunk ki a liftből, majd ahogy befordultunk megpillantottuk Miát a nappaliban.

            - Na, mi volt a dokinál? –kérdezte azonnal JongIn.

            - Megnyugodhatunk, nem vagyok terhes –jelentette ki egyszerűen, de tisztán lehetett hallani a boldogságot a hangjában. Mindketten szinte egyszerre fújtuk ki a levegőt. Köszönöm istenem. Most már csak Florával fogok akkor foglalkozni.

            - Hála istennek. Bevallom, hogy kicsit megijedtem azért –nevette el magát JongIn.

            - Kicsit? Én nem csak kicsit ijedtem meg –szidta meg enyhén Mia.

            - Jó, a lényeg, hogy ennek vége. Most azt kéne eldöntenünk, hogy hogyan csalogatjuk vissza magunkhoz Florát –dőltem neki a zongorának és karba tett kezekkel néztem rájuk.

            - Nem kaphatnánk legalább egy nap pihenőt? –tettette a nyafogást JongIn.

            - Flora este elutazik. A kinti térről indul a magángépük. Mit akartok csinálni addig? –kérdezte Mia.

            - Azt hiszem nincs idő ezen gondolkodni, mert változott a tervük. Fél óra múlva felszáll a gépük, előrehozták az indulást –mondta JongIn, miközben a telefonjából olvasta fel az információkat.

            - Induljunk, még elérhetjük őket! –pattantam fel azonnal, majd már rohantam is a lifthez, ahogy Mia is. –Te nem jössz? –néztem vissza barátomra, aki csak egy whiskys pohárral a kezében álldogált az oszlop előtt.

            - Ez leginkább a ti ügyetek, csináljátok csak –biccentett. Nem is kellett kétszer mondani, máris indultunk.

Flora szemszöge

Éppen Taoval ebédelek, mikor anyától kaptam egy hívást. Átrakták a gépünket, mivel hamarabb Párizsban kell lennünk, így három órakor már a levegőből csodálhatom Manhattant.

Kénytelen voltam eljönni a találkozómról, pedig minden percét élveztem a társaságának. Elköszöntem tőle, viszont megbeszéltük, hogy ha hazajövök, találkozni fogunk.

            - Hogy-hogy ilyen sürgőssé vált az indulás? –kérdeztem egyből, ahogy beléptem a nappaliba.

            - Elkeveredtek a tervek és gondok akadtak a tervezésben is. Megpróbáltam elérni Odettet, de fel sem veszi és még az üzenetekre se válaszoltak, szóval muszáj odamennem. A bemutató holnap este lesz és mindennek készen kéne lenni, de sehol sem állunk, szóval csomagolj, mert hamarosan indulunk –viharzott tovább az emeltre, mire csak fáradtan dőltem neki a pultnak. Egy szem eper elfogyasztása után elballagtam a szobámig, egy hatalmas bőröndöt dobtam az ágyamra és pakolni kezdtem a ruháimat a hatalmas tárolóeszközbe.

Pár óra múlva már a limuzinban ültünk és a felszállópálya felé haladtunk. Anya végig az alkalmazottjaival beszélt telefonon, Nathan Sehunnal SMS-ezett, így egyedül bámultam ki a hideg, zord utcákra. Az emberek téli ruhákba bújtak, néhol az utcákat is díszekbe öltöztették, de még nem volt azaz igazi karácsonyi pompa. Ez volt az egyik kedvenc időszakom az évben, persze a tavaszon kívül. Nem sokkal később meg is érkeztünk, majd a kocsinak dőlve vártunk még a segédek felpakolták a csomagjainkat a repülőre.

Pár perc volt hátra a felszállásig, anya már elfoglalta a helyét is, mikor egy limuzin hajtott mellénk, majd Mia és Luhan pattantak ki belőle.

            - Ti meg mit kerestek itt? –kérdeztem tágra nyílt szemekkel.         

            - El kell mondanunk valamit, mielőtt elmész –hadarta barátnőm.

            - És talán át kéne gondolnod, hogy ennyi időre elutazol –tette hozzá a szőkeség.

            - Már eldöntöttem és semmit sem gondolok át, percek múlva felszállunk, szóval, ha nem bánjátok, mennem kell.

            - Hallgass meg! –mondta erélyesebben Mia, mire kissé megszeppentem. –Nem vagyok terhes –mondta ki egyszerűen, de csak úgy sütött a hangjából a boldogság.

            - Mi? De hát a teszt-

            - Hibás volt. Másnap elmentem a nőgyógyászomhoz és csináltak pár vizsgálatot. Nem vagyok terhes, csak felfújtuk ezt az egészet.

            - Nagyon örülök, hogy nem lettél terhes főleg a körülményeket tekintve. Viszont ez semmit nem változtat az utazásomon. Most megyek, majd beszélünk, ha hazajöttem –mutattam a gép felé.

            - Rendben, de kérlek, hívj fel, ha megérkeztetek! –mondta Mia, majd visszaült a kocsiba, viszont Luhan nem mozdult.

            - Vége ennek a felhajtásnak, túlreagáltuk és reméltem, hogy miután megkönnyebbültünk beszélhetnénk –vezette fel az ötletét.

            - Nincs miről beszélnünk. Attól, hogy Mia nem lett terhes még lefeküdtetek, sőt megcsaltál vele. De ne firtassuk a múltat, mennem kell –néztem szemeibe, de bár ne tettem volna. Az esti sötétségben csak úgy csillogott az a gyönyörű szempár, ami mélyen az elmémbe látott. Pillanatok teltek el, de mintha órák lettek volna. Már csak azt vettem észre, hogy arca egyre közelebb került az enyémhez, tekintete az ajkamra tévedt. Az utolsó pillanatban tettem kezemet a mellkasára jelezve, hogy nem akarom folytatni.

            - Mennem kell. Kellemes szünetet –néztem rá egy pillanatra, de utána egyből el is siettem. Hatalmasat fújtatva ültem le a székembe, a gép pedig abban a pillanatban felszállt itt hagyva minden feszültséget és problémát. A baj csak az, hogy ezek nem fognak elmúlni, amíg távol leszek, csak később robbannak ki.