26. rész

Luhan szemszöge

Megcsókoltam, igen. Először is jobb ötletem nem volt, másodszor pedig már vágytam rá és emellett nagyon jó volt. Pár pillanatig hagyta is magát, de utána gyorsan lökött el magától és zavartan nézett rám.

            - Ezt nem kellett volna. Nem csinálhatsz ilyet –mondta bizonytalanul.

            - Miért nem? Csak ismerd be, hogy te is élvezted, akartad. Adj még egy esélyt kettőnknek! –mentem közelebb hozzá, miközben végig a szemeibe néztem. Már nem volt annyira magabiztos, mint eddig és ez egy kicsiny reményt nyújtott számomra.

            - Nem, nem lehet –hajtotta le a fejét. –Most megyek, majd találkozunk –rohant ki a bárból. Gyorsan kimentem utána, de ekkor már egy taxiban ült és hajtottak el. Idegesen fújtattam egyet, majd szálltam vissza a limuzinomba és mentem végleg haza.

Mia szemszöge

Miután végeztem Floránál, hazaindultam, ahol anyám fogadott egyből. Leraktam a kis heverőre a táskámat, miközben egy ízletes péksüteményt majszolgattam.

            - Mia, kezdek aggódni a sok kilógásod miatt. Beszéltem az igazgatónővel és azt mondta mostanában megszaporodtak a hiányzásaid száma. Megmagyaráznád, kérlek?  - kérdezte tőlem számon kérő hangnemben.

            - Nincs mit megmagyaráznom, stresszes napokon vagyok túl és nem hiszem, hogy a jegyeim romlottak volna, szóval nincs miről beszélnünk –védtem meg magam.

            - Stresszes napok? Remélem tisztában vagy vele, ha ideges vagy többet eszel. Lehet ez már meg is látszik –nézett végig rajtam ítélkező pillantással. Nem. Utáltam, mikor a súlyomat beszélik, és ezzel anyám teljesen tisztában is volt. Tudta, hogy ez az egyik gyenge pontom, és hogy a múltban gondjaim voltak ezzel, amiket nehezen győztem le.

            - Mint mondtam nincs mit mondanom, szóval megyek is –hagytam magára és siettem fel a szobámba. Idegesen nyeltem a levegőt, a mellkasom sűrűn járt fel és le. Nem, ez nem történhet meg. Nem eshetek vissza a régi önmagamba. Dühösen dobtam el a pékárut a helység másik végébe és csörtettem be a fürdőmbe, miközben a könnyeim erősen mardosták az arcomat. Megtámaszkodtam a csap szélén, majd felemeltem a fejemet és néztem a tükörbe, ahol egy megviselt lányt láttam elkenődött sminkkel és óriási tátongó sebbel. Ilyenkor lenne szükségem Florára, mindig segített ezekben a helyzetekben, de most nem számíthattam rá. Ekkor pillantottam oldalra, ahol egy bűnös tárgyat láttam meg. Percekig bámultam a hosszú, vékony eszközt. Remegő kézzel nyúltam felé, de mielőtt megfoghattam volna, visszarántottam ujjaimat. Még egyszer ránéztem és most már erőteljesebben fogtam a markomba. Régi emlékképek peregtek le a szemeim előtt, de tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Anyám szavai visszhangoztak a füleimben, amik csak még nagyobb indokot adtak, hogy megtegyem. A következő mozdulatok már ösztönösen jöttek és dugtam le a torkomon a kis tárgyat, ezzel mindent kiadva magamból. Addig csináltam újra és újra, amíg már csak görcsösen öklendeztem és sírva rogytam le WC kagyló mellé. Újra összetörve éreztem magam. Régen jött elő ez az érzésem. Legutóbb két éve, mikor rendszeresen csináltam meg ezt a szokásomat, ami egy betegséghez vezetett. Tizenéves korom óta hallgatom, hogy anyámnak nem felelek meg, hogy kövér vagyok, nem vagyok modell alkat és ez vezetett ahhoz, hogy egy kis segítséggel, de semmi ne legyen bennem. Ez odáig fajult, hogy naponta négyszer-ötször is megcsináltam, ami kiszárított és teljesen legyengültem. Floráék segítettek és vittek kórházba, mikor egyszer csak összeestem. Soha nem beszéltem erről senkinek, ez az egyik gyenge pontom, amit senki nem tudhat meg. És most megint elkezdődött, de nem tudom, hogy egyedül képes leszek-e legyőzni.

Másnap a már ismert érzés fogadott. Kicsit szédültem és nem teljesen volt jó közérzetem. Lementem a földszintre, hogy egyek pár falatot, de egy csésze teán és egy kis palacsintán kívül semmi nem ment le a torkomon, amit a házvezetőnők meg is jegyeztek. Mit sem törődve velük vonultam fel és egyenesen a fürdőmbe vettem az irányt. Sajnos a szokás nagyúr, így már nem tudtam megállni, hogy ne a WC felé vegyem az irányt, és mint tegnap, most is kiadtam magamból ezt a kevéske ételt is. Gondoltam, hogy megint ez lesz, de sajnos nem tarthattam magamat kordában. Ilyenkor a szokásos elterelő módszerekhez folyamodok, mint például bezárt ajtók, megengedett zuhany, amik elnyomjak a hangokat.

Lassan készülődtem el és indultam el a gimnáziumba, de nem tudtam elkerülni, hogy ne fussak bele anyába.

            - Elsétáltam ma reggel az ajtód előtt. Visszajött a régi szokásod? –mart belém. Élesen szívtam be a levegőt, de nem fordultam vele szembe.

            - Nem tudom miről beszélsz –feleltem egykedvűen.

            - Ugyan kicsim, a reggelid, a megengedett zuhany –éreztem a hangján, hogy mosolyog.

            - Nem gondolom, hogy ezzel kéne törődnöd, amúgy sem szoktál velem foglalkozni, így jobb lenne, ha a téli turnékon dolgoznál –szálltam be a liftbe, hogy még véletlenül se halljam a válaszát. Gyűlöltem, hogy anya ott ártott nekem, ahol csak tudott. Mivel apa szinte mindig úton volt, így rá nem igen számíthattam. Mindegy, nyáron úgyis elköltözöm és végre a saját életemet élhetem majd.

A folyosón éppen az egyik benti padon ücsörögtem, míg felettem az ikrek foglaltak helyet az ablakban. Már három óránkon túl voltunk, mikor JongIn huppant le mellém.

            - Hogy vagy szépség? –nézett rám csábos mosolyával.

            - Jelenleg nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy így hívj –meredtem rá szigorúan.

            - Valaki nincsen jó kedvében. Mi a baj? –kérdezte kicsit komolyabban.

            - Semmi, miért lenne bármi is? –zavartságom árulkodó volt, de nem foglalkoztam vele. Viszont ekkor HyoYoung hajolt le és tett az ölembe egy kis dobozt, amiben feldarabolt zöldségek voltak csirkemell csíkokkal.

            - Mindig ilyenkor esszük meg a salátánkat –magyarázta egyértelműen, mivel zavartan pislogtam rá. –És itt van a kedvenc áfonyás muffinod –nyújtotta felém HwaYoung. Meredten bámultam a kezemben lévő ételekre. Tudtam, hogy bajban leszek, ha megeszem ezeket.

            - Jól vagy? –kérdezte JongIn ferdén.

            - I-igen, hogyne –vágtam rá idegesen, majd egy falatot a számba vettem. A kezdeti mellékhatások, vagyis inkább érzések miatt, már ennyitől is rosszul voltam és úgy éreztem, hogy egyszerűen nem tudom magamban tartani az ételdarabot.

            - Bocsi, de most mennem kell –álltam fel gyorsan és viharoztam be a lány mosdóba. Épp időben értem oda, ugyanis minden kijött belőlem. Belenéztem utána a tükörbe és szó szerint megijedtem magamtól. Sápadt arc, nyúzott tekintet, nem mondhattam magamat szépnek vagy elbűvölőnek. Egy kis sminkkel megpróbáltam segíteni magamon, de nehezen ment.

JongIn szemszöge

Ahogy Mia elviharzott értetlenül néztem utána, majd Flora és Luhan jelent meg mellettem.

            - Mi történt? –kérdezte a barna hajú lány.

            - Fogalmam sincs, egyszer csak elrohant. Tettetek valamit az ételbe? –fordultam szigorúan az ikrek felé.

            - Dehogyis, hogy gondolhatsz ilyet? Nem tennénk ilyet vele –mondták, majd szépen eltűntek.

            - Lehet csak elkenődött a rúzsa. Tudjátok milyen, ha a külsejéről van szó –szólalt meg az egyetlen lány, aki velünk maradt.

            - Akkor sem csinálna ilyet –ráncolta a homlokát Luhan. Ahogy ezt kimondta Mia lépett ki a mosdóból eléggé sápadt arccal.

            - Miért néztek ennyire? Nem történt semmi –jött oda nyugodtan.

            - Ezért rohantál el? –emeltem fel a szemöldökömet.

            - Nem kell magyarázkodnom, mivel nincs értelme. Ha megbocsájtotok, most megyek –hagyott ott minket. Mind a hárman furcsán néztünk utána, egyikőnk sem értette a helyzetet.

            - Jut is eszembe, ti már jóban vagytok? –fordultam Florához.

            - Nem mondanám. Igyekszik, de nem tudom elfelejteni a dolgot ilyen könnyen –magyarázta, mire Luhan érdekesen nézett rá. Csak lehajtotta a fejét, mire én törtem meg a csendet.

            - Úgy érzem, van mit megbeszélnetek, szóval később találkozunk –sétáltam el.

Flora szemszöge

            - Szóval nekem sem fogsz egykönnyen megbocsájtani –bólogatott egykedvűen.

            - Mit vársz tőlem? Lefeküdtél a legjobb barátnőmmel, miközben velem voltál és állítólag szerettél, bár ezt sosem mondtad.

            - Ki akartam, tényleg ki akartam, csak nem voltam biztos benne.

            - És most biztos vagy? –kérdeztem rá. Gyönyörű nagy szemeivel nézett rám és tudtam, hogy erősen gondolkodik a válaszán, de az nem érkezett meg. –Értem –leheltem elkeseredve. –Jobb, ha végleg békén hagyjuk egymást. Csak ártani tudunk egymásnak, amiből senki nem kerülhet ki győztesként. Ne legyünk barátok, csak felejtsük el egymást –fejtettem ki véleményemet, amit csendben hallgatott végig. Mivel ledermedve állt ott, így nem vártam tovább, hanem hazaindultam. Sosem jutunk túl egymáson, ha nem zárjuk le végleg a kapcsolatunkat. Nem tagadom, szörnyen érzem magam. Hiányzott Luhan és kedvelem is, de ebből nem lehet semmi.

Mia szemszöge

A nap további részében is ugyanilyen kedvtelen voltam. Az ikrek egyfolytában arról kérdezgettek, hogy mi történt velem, mi bajom van, de szerencsére le tudtam állítani őket.

Egyedül sétáltam ki az iskolából, de közben túlságosan is sok ítélkező pillantással találtam szemben magam, amik egyáltalán nem tetszettek. Kint összefutottam JongInnal és Luhannal, így rákérdeztem náluk, hátha tudnak valamit.

            - Miért bámul ennyire mindenki? –álltam meg előttük, de csak értetlenül néztek rám.

            - Nem tudunk és nem is hallottunk semmit –válaszolták, ekkor viszont mindegyikőnk kapott egy SMS-t. Nem csak mi, hanem mindenki, aki körülöttünk volt és gondolom mindenki, aki a negyedben lakott.

Kíváncsian néztük meg, hogy mi a legújabb hír vagy pletyka, ami bejárja a várost. De nem is gondoltam volna, hogy én vagyok az üzenet tárgya. Idegesen néztem fel a fiúkra, akik szintén ilyen érzésekkel bámultak rám, majd olvasni kezdtük a sorokat.

Ahogy túlhaladtam ez első szót, máris kikerekedett szemekkel futottam át újra és újra a szöveget. Nem hittem a szememnek. Ledöbbenve pillantottam fel és hozzám hasonló tekintetekkel találtam szemben magam. Ekkor siettek ide az ikrek, akik izgatottan mégis félve kérdeztek rá nálam egy bizonyos dologra, ami sajnos az üzenethez kapcsolódott. 

            - Mia, te terhes vagy?